there's no world outside;

A vérkő átka. ▲

11:28

Sziasztok! Így bemutatkozásképp készültem nektek egy novellával is. Nyugodtan lehet pipálgatni meg kommentelni, ha tetszett, ha meg nem, akkor azért. :)) Nagyon köszönök mindent, Puszi :33

Sötét, rémisztő hajnalra virradt az államokban. A korábbi napokhoz képest lényeges lett a lehűlés, ezért nagyon sok érzékeny ember fájlalja a fejét napok óta. A meteorológia is szörnyűségeket jósol, azt mondják, szörnyű vihar várható, rengeteg esővel, hurrikán erejű széllel, és villámokkal, rengeteg villámmal. A TV bemondók mind azt szeretnék megtudni, vajon miért történik ez, ezért a beszélgetős, sőt, még a főzőműsorok is arról szólnak, hogy az emberek úgymond hozzáértő szakembereket keresnek, és üres csevegést folytatnak a történtekről, mivel természetesen senki nem tud semmit.
Ella Gwen is érezte magán a változás szelét. A nyakában pulzáló kő még a szokásosnál is jobban izzott, szinte égette a bőrét, mikor a lány felkelt. Vért akart. Ella pedig tudta mennyit. Rengeteget.
1996-ot írunk. A fiatal Ella Gwen lakást keresett Montana állam elhagyatott utcáin. A szülei kidobták, mikor kiderült, hogy a lány lopott tőlük. Persze csak azért csinálta, mert szeretett volna beilleszkedni az egyetem életébe, ahol kirekesztettnek számít az, aki nem iszik, drogozik vagy füvezik, nincs tetoválása, vagy piercingje. S mivel a fekete hajú, szeleburdiság még épphogy próbál felkapaszkodni az első lépcsőfokra, kapva kap minden alkalmon, hogy a csúcsra jusson. Így eshetett meg a szörnyűség, miszerint most, két tetoválással, egy piercinggel és vagy 8 liter piával később munka és pénz nélkül rója az utat kedves emberek után kutatva, akik megengedik neki a házukban való alvást. Éjjel tizenegy óra körül lehetett, mikor morajlást hallott maga mögül. Reménykedett, hátha valaki rátalált, és be szeretné fogadni.
- Te vagy az! - sziszegte a hang. Nem is volt emberszerű, inkább egy idős kígyó-nő hangját hallhatta. - Végre megsssszabadulhatok! - folytatta ördögi nevetéssel. Ella nem tudta eldönteni, fusson-e, vagy maradjon. Őt nem olyan fából faragták, hogy megfutamodjon. Azon az éjszakán viszont jobban tette volna... - Stone sanguinis non in potestate mea, non patitur in aeternum! - mondta el az ismeretlen nyelvű szavakat, majd megragadta a lány csuklóját, és felvágott a körmével egy eret szerencsétlen Ella kezén. Azzal a nyakában lógó vörös, pulzáló kőhöz érintette, mely furcsa módon beszívta azt. Ekkor a vénasszony felemelte a nyakláncot, és áthurkolta azt Ms. Gwen-en. A lány hirtelen érzete, amint egy különös érzés fut végig a testén. Nem értette, mi az, de nem is tetszett neki. Rossz volt. Ahogy onnantól kezdve minden nap. Mert minden egyes hajnalban el kell mennie vadászni a kő számára friss vért, különben kínozza őt. Sokat próbálkozott már, hátha valahogy le tudja győzni a "vérkő átkát" ahogy ő elnevezte, de sosem sikerült eddig. Ha sokáig nem "etette" a követ, kínok kínjait élte át, de akármeddig próbálta húzni, nem halt bele a fájdalomba. Ha nem akarta ölni magát, egyszerűen nem ment neki. Egy magas háztetőről ha leugrott, pár percen belül sikerült regenerálódnia. Elpusztíthatatlan volt. Így hát azóta járja a világot, az öreg banya módszerét követve, és keresi az utódját, akire átruházhatja az átkot. Eddig még nem találta meg. Azonban aznap hajnalban...
Jelen... Immáron valószínűleg Ella az egyetlen, aki talpon volt ezen korai órákban. Vagy akár egész nap. A szörnyű időjárás miatt mindenki visszavonul a saját házába, lehúzta a redőnyt és megpróbált... Túlélni. Merthogy azt a bizonyos napot csak úgy emlegették az emberek, mint a "pusztulás napját". S lám, már a korai órákban érezhető volt a gonosz, a sötétség, mely minden földi halandót fel fog emészteni. Már úgy tűnik, az egész bolygót sötét felhőz veszik körül, nem kímélve egyetlen embert sem, sötét ponyvakánt borult a világukra. A civilizáció világára. Sokan reménykednek a legjobbakban, miszerint nem lesz semmi gond, azonban a jobban tájékozottak tudhatják már a végkifejletet, csak nem közölték, a pánik elkerülése érdekében. Mégis eme megmagyarázhatatlan időjárásnak kötődni kell valamihez, mely sokkal felébb való mindennél, mely maga az átok, s mégis a kulcsa mindennek. Aznap vagy kiteljesedik az emberiség, és onnantól kezdve tökéletes összhangban él majd, vagy örök sötétség borul a világra, és azzal bevégeztetne a vérkő bosszúja.
Bár Ella az elmúlt 14 évben rengeteget vándorolt utódja után keresgélve, azonban szíve most visszahúzta Montana állam kihalt utcáira. Ismét ott kóborolt, és úgy érezte, már soha többé nem talál otthonra. Mert ez itt nem az. Sehol sincs ő otthon. Nem szívesen látják a világban, hiszen egyfolytában állattetemeket hagy maga után, s habár ez annyira nem nagy dolog, Ella Gwen mégis szörnyetegnek, sorozatgyilkosnak tartja magát. Egy kiszolgáltatott sorozatgyilkosnak, akit egy pulzáló kő irányít. Komolyan, akár egy komédia. De sajnos nem az. Ez itt a valóság, ahol most egy nép sorsa forog kockán. Sőt, egy világ sorsa forog kockán. A lányban talán nem tudatosult, mennyi minden múlik rajta, mégis valahol legbelül, a lelke mélyén érezte a nyomást.
A sötét utcákat elhagyva áthalad a külvároson, majd tovább bandukolt az erőd felé. A tüskés fenyőerdő még veszélyesebbnek tűnt, mint általában, Ellát azonban nem zavarta. Hiszen halhatatlan vagyok! - dünnyögte magában, és zsebre tett kézzel baktatott be a sűrű ködbe. Érezte, ahogyan az undok tűlevelek végigkarcolják az arcát, itt-ott vért is fröccsentenek, azonban a lány figyelmen kívül hagyta az aprócska fájdalmat. Azok után, amiket a kő okozott neki, nem sok rosszabbat tud elképzelni. Ahogyan halad egyre beljebb az erő sűrűjébe, egy törött lábú, baktató őzgidát pillantott meg. A vörős kő a nyában erősen izzani kezdett, jelezvén, annak a vérét akarja. Ella egy gyors mozdulattal elkapta az állatot, és kioldott az életét. Csak így, érzelemmentesen. Annyiszor csinálta már, nincs már jelentősége. Erős körmével felvágta a gida nyakát, és elkezdte szürcsölni a belőle spriccoló vért. Utálta a vér ízét. Fémes volt, erős, túltelített. Nem véletlenül nem isszák az emberek. Ő sem itta volna. Mégis, a kő parancsolni tud felette, márpedig neki kell meginni a vért, ha azt akarja, hogy a vörös nyavalya jóllakjék.
Az utolsó cseppig kiszívta a nevet a nyakából, és már bőven elég volt neki, azonban a főnöke úgy érzete, neki továbbra is szüksége van az éltető italra, hát tovább baktatott, míg ki nem ért egy ködös tisztásra. Nem sokat látott, csal néhány fát maga mögött, illetve hatalmas füstfelhőt frontálisan. Azonban a sötétségben egy alakot vélt felfedezni. Ha képes volt észlelni, nem lehett tőle messze. Három, négy lépés maximum. Mielőtt Ella kérdezősködni kezdhette volna, megszólalt egy hang a fejében.
Ella! Ella... Én a sorsod vagyok. Kérlek, hallgass rám. Az ember a ködben... Az utódod. Ha sikerül elvégezned rajta a szertartást, nem súlyt többé a vérkő átka. Menj oda!
Suttogta. Nem, nem teheti ezt! Bizonyosan a kő varázsa. Újabb áldozatot keres. Közelebb lépett a kiválasztotthoz, és nagyon összpontosított, hátha sikerül átadni a gondolatait.
- Figyelj... Nem akarom ezt tenni veled. - kezdte Ella.
- Tudom.... Darak vagyok. Már régóta tudom, hogy kiválasztott vagyok. Azt is, hogyan menthetlek meg. - válaszolta az ifjú.
- Csináld!
- Így nem tudom. Látnod kell az arcomat. - szólt fejben, s azzal közelebb lépett a lányhoz. Még így is kilehetett venni fantasztikus vonásait: a feszes bőrét, lágy vonásait, barnán csillogó szemét, és fekete haját. Ellát csodálattal töltötte el a látványa.
- Nem! Te is a kő szolgája vagy! Egy látomás!
- Nem vagyok az! Kérlek... Csak akaszd félig az én nyakamba a követ. Kínlódni fogok, azt akarom majd, vedd le rólam. De ne tedd! Ha meghalok, megszabadulsz. Te is, én is, mindörökre. - küldte el a lányhoz az üzenetet, kinek arcán egy könnycsepp jelent meg. Hogy a megkönnyebbüléstől, vagy a szomorúságtól, azt nem tudni. Kezdte megkedvelni a fiút. De megtette, amit kért. Hozzáért a bőrszíjhoz, ami a nyakában lógott, majd egy lassú mozdulattal átemelte Darak feje fölött, ami végül a nyakában landolt. Kezdetben kevésbé látszott a fájdalom az arcán, azonban hamarosan üvöltözni kezdett, toporzékolni, és könyörögni. Ella pedig csak várt, várt hátha meghal már. Öt perc után nem bírta tovább, egy hirtelen mozdulattal, gondolkodás nélkül kitépte a nyakukból a láncot, majd a félig eszméletlen fiúhoz ugrott. A földön feküdt, de még nagyjából tudta, mi van vele.
- Szeretlek! - mondta, majd megpróbálta feljebb emelni a fejét, de nem volt szükséges. Ella lehajolt hozzá, és megcsókolta. Ez volt az utolsó cselekedet az életében. Ekkor ugyan a kő, mely eddig a földön pulzált, a csók hatására felrobban, és ezer szilánkjával a lány testébe fúródva szinte rögtön megölte őt. Azonban ennek hatására kitisztult az ég, eltűnt a köd, virágok nőttek mindenfelé. Vége. A kő átka megtört. Mindenki szabad. Egyetlen ember sír csak az erőben. Darak térdel Ella holteste felett, s rápotyogtatja könnyeit fehér bőre, illetve csodás fekete hajára, melyet immáron por fed. Még egy pillanatra kinyitotta a szemét, és utolsó erejéből csak annyit suttogott a fiúnak:
- Én is szeretlek! - majd távozott az élők sorából.